Házimozi komponensek

Az otthoni média-hálózatunkról részletesen a „Részletes ismertető" menüpont alatt olvashatsz. Most nézzük meg közelebbről a rendszer azon elemeit, amit már az eddig is elterjedt házimozizás során is sokan használunk, a képet megjelenítő és a hangot megszólaltató készülékeket, melyekre akkor is szükségünk lenne, ha nem hálózaton keresztül érnénk el filmjeinket, képeinket.

TV-k, projektorok, monitorok

Az utolsó berendezés, amely után már csak a saját szemünk minősége a döntő a vizuális élmény élvezetében, az a képernyő.
Alapesetben a nappalinkban egy nagyképernyős TV-n szeretnénk megjeleníteni a filmeket, képeket.
Ezen írás pillanatában a plazma- és az LCD-technológia verseng egymással, elérhető áron jelenleg az LCD-k nagyobb felbontást, a plazmák pedig nagyobb fényerőt és kontrasztot kínálnak, nagyobb fogyasztás és magasabb ár mellett.
A kínálat rohamosan bővülni fog, várhatóan még az idén, ahogy újabb képernyőfajtákkal rukkolnak ki majd a gyártók, illetve javulnak a meglévők paraméterei, nő a felbontásuk. Mivel alapvetően filmeket szeretnénk nézni, nem TV-híradót, a szélesvásznú, általában 16:9 képarányú képernyőkkel tudjuk leglátványosabban visszaadni a film eredeti mozihangulatát. Ha szétnézünk, gyakorlatilag nem is találunk hagyományos 4:3 képarányú LCD- vagy plazma-TV-t a boltokban (legfeljebb monitort, ami esetleg TV-tunerral is rendelkezik).

Igazi moziélményt az egyre olcsóbb otthoni projektorok, kivetítők (és ideális esetben egy jó minőségű vetítővászon) segítségével kaphatunk, ha van megfelelő szabad felületünk, ahová vetíteni tudunk. A kivetítők között is többféle techológia verseng egymással. Jelenleg talán a két legelterjedtebb az LCD és a DLP (igény esetén a jövőben részletesebben is foglalkozunk a Lejátszó.hu oldalain ezekkel), mindkettő technika csúcsmodelljei tudják már a full HDTV 1920x1080 soros felbontását (bár ezek még jóval egymillió forint felett kaphatóak).

Amég a DVD-filmek 720x576 pixeles felbontása biztosítja médiatárunk legjobb minőségű filmjeit, nincs jelentősége, hogy ennél mennyivel nagyobb a TV, projektor képfelbontása. Azonban feltehetőleg még kevesen tudnák megjósolni most, 2007 nyarán, hogy 1–2 hónap, vagy néhány év kell-e ahhoz, hogy a Blu-Ray és a HD-DVD formátumú filmek bármely bevásárlóközpontban ugyanúgy elérhetőek lesznek, mint most a már akár 4–500 Ft-ért is megkapható DVD-k. Ahogy terjed a digitálisan sugárzott kábelTV, műholdas adás, és ahogy közeledik 2012, a Magyarországon is kötelező átállás a földi sugárzású digitális műsorszórásra, egyre több forrásunk lesz majd a nagyfelbontású, pixelekre bontva továbbított, jó minőségű filmekhez. Az interneten már most is könnyen találhatunk akár 1920x1080 felbontású külföldi TV-műsorból felvett klipeket, koncerteket, műsorrészleteket. Aki tehát hosszabb távra választ megjelenítőt (TV, projektor), és megengedi a pénztárcája, az inkább a teljes HDTV (1920x1080 pixel) felbontású készülékeket válassza. Bár azt se felejtsük el, hogy mire mindennapos lesz nálunk is a HDTV tartalom, talán már elavulttá válik a most még csúcstechnikát jelentő LCD vagy plazma... Tehát készüljünk fel arra, bármilyen csúcsmodelt is veszünk most, annál már pár hónap múlva is lesznek jobb készülékek, valószínűleg már olcsóbban is, tehát 1 éven belül kb. a felére esik új TV-nk értéke – hasonlóan a legtöbb technikai berendezéshez.

A három leggyakoribb paraméter amivel pl az LCD-k esetében találkozhatunk, az a fényerő, kontraszt, és a pixel-reakcióidő.
A fényerő és a kontraszt esetében minél nagyobb értékkel találkozunk, annál jobb minőségű képre számíthatunk az adott TV-től. A nagy fényerő jól jöhet, amikor nappal, mondjuk egy világos szobában moziznánk, vagy csak éppen a TV-műsort követnénk. A nagy kontraszt segítségével látványosabb fekete és sötét színek jeleníthetőek meg, sokkal dinamikusabb lesz a kép, nem érezzük azt „laposnak", a színeket tompának. Hála a különböző gyártók marketingpolitikájának, szinte lehetetlen eligazodni a megadott kontrasztértékek között. Van aki kisbetűkkel feltünteti, hogy pl. grey-to-grey, vagy dinamikus kontraszt értéket, esetleg ún. „tipikus" kontrasztot tüntet fel. Ezért láthatunk egymás mellet hasonlóan jó képű 800:1 és akár 5000:1 értéket hirdető képernyőt is. Jelenleg a dinamikus kontrasztérték csúcsa úgy 7–8000:1 LCD esetében, míg a tipikus értéke ugyanezen paneleknek 1000–1200:1. Fényerőben a 400–500 cd/négyzetméter érték számít már igen jónak, bár ez még mindig messze van a plazmák fényerejétől. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy különböző technológiával is készülnek LCD-panelek (MVA, Premium MVA, S-PVA, stb.), amelyek más-más téren jobbak a másiknál. Azt gondolnánk, hogy minden TV-n láthatjuk a számítógépeknél megszokott 16,7 millió színt, de sok készülék elektronikája nem képes erre. Amikor egy adott színt kell megjeleníteni, az adott kristályoknak (vörös, zöld és kék pont alkot 1 pixelt) egy bizonyos sebességgel kell ki-be kapcsolgatniuk, hogy szemünk bizonyos árnyalatot lásson az alapján, hogy mennyi ideig világít, és mennyi ideig nem az adott pont. A ki- és bekapcsolt állapotok közötti váltás idejét nevezzük pixel-reakcióidőnek, mely általában olyan 25 ms körül volt, amikor kezdtek elterjedni az LCD panelek. Akkor lehet gond, ha gyorsan mozgó tárgyak láthatóak egy filmben, amikor egy adott pixelnél csak nagyon rövid ideig tartózkodik a tárgy egy bizonyos színű pontja, és ez az idő rövidebb, mint a pixel reakcióideje. Ilyenkor ugyanis mire kialszik vagy éppen bekapcsol az adott képpont, már régen nem ott van a mozgó tárgy, így a mozgása elmosódik, mintegy „csíkot húz" maga után.
Amíg a gyártók nem tudtak/nem tudnak megfelelően gyors képernyőket gyártani, valami mást kellett kitalálniuk, hogy felgyorsítsák a pixelek reakcióját. Kézenfekvő megoldás, hogy csökkentsük le a megjeleníthető árnyalatok számát, tehát ne legyen annyiféle ki-/bekapcsolgatás adott idő alatt. Ez nagyon jópofa dolog, de sajnos értelemszerűen ebből az következik, hogy nem tud az adott ponton annyi színárnyalat megjelenni. Színenként ekkor már nem 8 bites információt (azaz színenként nem 256 árnyalatot) kezel az elektronika, csak pl. 6 bitnyit (azaz 64 különböző érték per zöld, vörös és kék), amiből az következik, hogy 16,7 millió helyett már csak 262 144 különböző szín tud megjelenni a képernyőn. Ez már azért jelentősen kevesebb, mint a 24 bites feldolgozás esetében, sőt ez már érzékelhetően kevés az emberi szem számára is. Erre az lett a megoldás, hogy az un. „dithering" módszerrel, a szomszédos pixelek színével próbálnak segíteni azon, hogy újabb színárnyalatot érzékeljünk egy adott területen (hasonlóan, mint ahogy a tintasugaras nyomtatók, vagy a nyomdai rácsképzés is működik).
A fő probléma, hogy a gyártók általában nem tüntetik fel a TV paraméterei között, hogy 8 vagy csak 6 bites a képfeldolgozó elektronikájuk, amit el akarnak nekünk adni... Ha azt látjuk, hogy a gyártó 16,7 millió színről beszél, feltehetőleg valódi 8 bites képernyője van. Ha 16 vagy 16,2 millió színről olvashatunk, szinte biztos, hogy csak 6 biten történik a feldolgozás. Ha csak a reakcióidő van feltüntetve, akkor a 12 ms-os és gyorsabb monitorok jó eséllyel csak 6 bitesek, a 20 ms-ot vagy lassabb értéket hirdető TV-k viszont valódi 8 bitesek lehetnek. Természetesen napról napra egyre több 3x8, azaz 24 bites képernyő is a boltokba kerül, figyeljünk oda hogy az adatlapon vajon fel van-e tüntetve a színmélység és a reakcióidő is. Sok ember számára azonban ezek nem olyan nagy problémák, aki pl. játszik a számítógépen, nem fogja észrevenni, ha nincs 16,7 millió szín az akciójátékban, sokkal inkább kellemetlen lenne számára, ha lassabb lenne a pixel-reakció idő.

Ha többedmagunkkal nézzük általában a filmeket, valószínűleg nem tud mindenki majd szembe ülni a TV-vel. Fontossá válik az, hogy különböző szögből milyen képet látunk. Az LCD-technológia kezdetekben nagyon kényes volt erre a szögre: amint nem pont szemből néztünk a képernyőre, a színek elkezdtek megváltozni, általában fakulni, és egészen oldalról látva a képernyőt már akár élvezhetetlenné is válhatott a kép. Szerencsére a panelek „láthatósági" értéke is rohamosan javul, ma már nem ritka a 178 fokos vízszintes, és ugyanekkora függőleges érték, azaz gyakorlatilag mindegy, honnan nézzük a TV-t.

Akár plazma, akár LCD, akár projektor az, amin megjelenítjük a képet, mindegyik eszköz digitálisan állítja elő a képet, azaz a belső elektronikája minden egyes fizikai képpontjához külön értékeket rendel. Ez alapvetőleg jól jön számunkra, akik digitálisan rögzített filmeket szeretnénk nézni, hiszen a mi fájlainkban is pixelekre bontva vannak tárolva a képkockák. Egyértelmű, hogy legjobb minőséget akkor kapjuk, ha sikerül az adatokat digitálisan átvinnünk a lejátszónkról a megjelenítőnkre, és ott minden egyes fizikai pixelre az eredeti film egyetlen képpontja fog kerülni. Szerencsére a digitális képátvitel már a legolcsóbb asztali DVD-lejátszóknál is kezd mindennapos lenni, vagy DVI, vagy újabban a hangot is átvivő HDMI csatlakozó egyre több készülék hátlapján megszokott látvánnyá válik.
Az LCD-TV-k immár alap 1366x768 pixeles felbontása ideális a szélesvásznú DVD filmekhez (gyakorlatilag mind függőlegesen, mind vízszintesen kétszer nagyobb annál), és a max. 720p felbontású HDTV adásokhoz, fájlokhoz, de már kevés a Blu-Ray és HD-DVD korongokhoz, és az ezekből készült, az interneten keringő fullHD-s (1920x1080) DivX és H.264 kódolású (pl. .mkv) filmekhez.
Jó képernyőt használva, a legjobb analóg bemeneten, a komponens csatlakozáson keresztül sem lesz látványosan gyengébb a képminőség (progresszív pásztázás mellett), mint a digitális átvitelnél, tehát ne keseredjünk akkor sem el, ha TV-nken vagy lejátszónkon még nincs DVI vagy HDMI csatlakozás.

Folytatás: Házimozi erősítők, hangfalszettek